Ilyenkor mindig megnyugtatjuk őket:
• hogy számunkra a biztonságos közlekedés az egyik legfontosabb dolog a világon;
• hogy ezt nem csak mi tudjuk, de a gyerekeknek is megtanítjuk;
• hogy ezen az évek során mennyit finomítgattunk, míg végül megtaláltuk mindenre és mindenki számára a tökéletes eszközöket. (Néhány ötletünket már a környék többi családi napközije, óvodája is átvette.)

A tökéletes eszközök pedig ezek:
• iker-babakocsik a nagyobbaknak;
• hordozókendők a kicsiknek;
• láthatósági mellény mindenkinek.

Első lépésként a gyerekeket megtanítjuk, hogy meg kell várni egymást, amíg mindenki felöltözik. A babakocsikat az egyik gondozó előre leviszi, hogy később, mikor elindulunk, már tudja ő is kísérni a gyerekeket. Minden gondozó hátára megy egy kicsi. Ha nincs kicsi, jöhet egy nagyobb is. Ők is imádnak nosztalgiázni.

Amikor leértünk a járdára, beülnek a gyerekek a kocsikba. Csak a legnagyobbak sétálhatnak, mégpedig úgy, hogy fogják a babakocsit, vagy a kezünket egészen a játszótérig. Nekik igyekszünk elmagyarázni, hogy az óvodában már senki sem fogja tolni őket. (A mindennapi közlekedésre és az óvodára való felkészítés is nagyon fontos szempont a Lekvárhegyen.)

Minden zebránál megállunk, a lámpa színét a gyerekek figyelik, mikor lehet indulni, mikor kell várakozni.

Általában a Szent István park „markolós” játszóterére járunk, mert az a legbiztonságosabb, a legjobban átlátható. Hogy oda eljussunk, csupán három zebrán kell átkelnünk. A séta tíz percet vesz igénybe. A játszón kb. 1 órát töltünk, aktív játékkal. Fél 12-kor indulunk haza ebédelni a fáradt kisnyulakkal.