Ez egy régebbi sztori, de kedves, és megmutatja milyen is a Lekvárhegyen az élet a mindennapokban. Hogyan is kezeltük a halált egyszer.

Az úgy volt, hogy volt egy törpehörcsögünk, aki mondjuk ki, már nem volt fiatal. A törpehörcsögök általában 2-3 évig élnek, a mi kis Gizink, aki a Lekvárhegy egyik hátsó szobájának sarkában élt egy nagy piros ketrecben, már rég elmúlt 3 éves, mikor ez az eset megtörtént.

A gyerekekkel mindig nagy közös program volt Gizikének az etetése, imádta a kölesgolyót, a bulátát, a kekszet, az almát. A gyerekek meg imádták ezeket a házába dobálni neki, s nézni, ahogy kicsi kezébe fogja, s teletömi vele mindkét pofazacskóját.

Történet egy nyári napon, hogy hazafele a játszótérről beszaladtam az állatkereskedésbe, s vettem Gizinek egy zacskó hörcsög eledelt. A gyerekekkel megbeszéltük, hogy otthon jól meg is etetjük együtt. Hazaértünk, s vidáman futottunk a ketrecéhez, kinyitottam a tetejét, a gyerekek körbeállták, s Gizi nem jött ki a kis házikójából. Volt már ilyen, öreg volt már ugye, rosszul is hallott. Leemeltem hát a kis házat a feje fölül, s akkor láttuk meg, hogy Gizi bizony alszik. De nagyon. Annyira alszik, hogy nem is kel fel, pedig kiabálunk neki. Rám szegeződött minden szempár.

„Boji, mi van Gizivel?”

Gondolkodtam egy percet, mit mondjak nekik, kerteljek, vagy legyek őszinte. Gondoltam, az őszinteség mellett döntök.

„Hát gyerekek, Gizike meghalt. Ez azt jelenti, hogy Gizike felköltözött a hörcsögmennyországba.”
„Felköltözött?”
„Fel.”
„De a testjét itt hagyta nekünk?”
„Igen, azt oda nem kell vinnie. Ott mindenki ugyanúgy néz ki, mint itt a Földön, csak átlátszó.”
„De Boji, azéjt enni adjunk neki, hátha egyszej felkel még...”
„Cuki vagy, de nem kel már fel. Ti most már csak aludni fogjátok látni.”
„Oké.”

A beszélgetés ennyi volt. Aztán néha még eszükbe jutott a dolog, de senki sem akadt fel rajta, ugyanúgy beszéltek róla, mint minden másról. Hétköznapi módon. Én arra jutottam, hogy ez jó így, hiszen a halál az élet része, a gyerekek pedig a legtermészetesebben élik meg a gyászt. Jó volt nézni őket, milyen könnyedén maradnak meg a jelenben, s milyen egyszerűen megy nekik az elengedés.

Azt gondoltam, talán nem is fogták föl az egészet, egészen addig, amíg majd egy évvel később az egyik kislány és köztem lezajlott a következő beszélgetés:

„Képzeld Boji, meghalt a nagypapám.”
„Ó, nagyon sajnálom! Szomorú vagy?”
„Nem, boldog vagyok. Mejt mostmáj Gizi nincs egyedül a höjcsögmennyojszágban, a Nagypapám is felköltözött hozzá.”